A kamat és a háború

Van egy mondat, amelyet minden jegybankár tud, de hangosan kimondani ritkán mer: a pénz politika. Nem technika, nem tudomány – politika. Döntés arról, ki fizeti meg az ár emelkedésének árát, és ki viseli a recesszió terhét. A kettő általában nem ugyanaz az ember.

Az iráni háború most ezt a mondatot tette láthatóvá.

Frankfurtban, Tokióban, Nairobiban, Szöulban egyidejűleg álltak le a kamatcsökkentések – mintha valaki egy láthatatlan kapcsolót húzott volna le. A jegybankok, amelyek egy éve még a növekedés féltésétől vezérelve lazítottak, most az infláció visszatérésétől vezérelve merevülnek el. Az olaj drágul, az energiaárak az ipari termelői árakba dolgozzák be magukat, a termelői árak a fogyasztói árakba – és a kamatdöntők ülőhelyükön feszülten nézik, hogyan nő a tűz, amelyhez sem vizük, sem oltójuk nincs.

Mert valójában nincs.

Ez az igazi botrány a mostani helyzetben – nem az, hogy háború van, nem az, hogy olaj drágul. Háború mindig volt, olaj mindig drágult. A botrány az, hogy kiderült: a monetáris politika eszközkészlete egy stagflációs helyzetben nagyjából annyit ér, mint jó cipő az ingoványban. Ha emelsz kamatot, megfojtod a növekedést, amelyet az olajsokk már amúgy is fojtogat. Ha nem emelsz, beengedett az inflációt, amelyet egyszer vissza kell majd szorítani – drágábban, fájdalmasabban. Az EKB Pierre Wunsch-ja nyíltan kimondja, hogy júniusig talán emelni kell. Ez nem magabiztosság – ez a kényszervállalat hangja.

Jörg Krämer, a Commerzbank közgazdásza azt mondja: az olajsokk egyszerre fékez és hajt fel árat. Ez a mondat látszólag technikai megfigyelés. De ha kicsit tovább nézel benne, megtalálod azt a mélységet, amelybe a gazdaságpolitika minden elmélete előbb-utóbb belebotlik: a valóság nem alkalmazkodik a modellekhez. Az infláció és a recesszió egyszerre is jöhet – és jött is már, az 1970-es évek tanúsítják ezt. A stagfláció nem anomália. Inkább az, ami akkor történik, amikor az energiahordozók ára politikai döntések függvényévé válik – és mi most tanúi vagyunk annak, hogy ismét azzá lett.

Az IMF vezérigazgatója, Georgieva szerint a világ „nincs felkészülve" az ilyen sokkokra. Ez pontos megfigyelés, de érdemes megkérdezni: mire gondol, ha felkészültséget mond? Tartalékokra? Diverzifikált energiarendszerekre? Vagy arra az alapvetőbb képességre, hogy egy közösség – legyen az nemzet vagy monetáris unió – képes megosztani a veszteséget ahelyett, hogy egymásra tolja?

Mert a kamat végeredményben ezt osztja el. Aki hitelből él, fizet. Aki megtakarításból él, nyer. Aki nem él egyikből sem – a szegény, a kiszolgáltatott, a precár –, az másképpen fizet: a drágább kenyérben, a fűtésszámlában, abban a csendes döntésben, hogy kevesebbet vesz, mert nem telik többre. A jegybank erről soha nem beszél, mert ez már nem az ő hatásköre. De ettől ez a valóság nem kevésbé valóságos.

Frank Elderson, az EKB igazgatótanácsának tagja a Financial Timesban azt írta: a fosszilis energiahordozóktól való függés teszi egyre nehezebbé az árstabilitást, és a zöldátállás az egyetlen tartós megoldás. Ez igaz lehet. De a tartós megoldás és a holnapi döntés között ott feszül egy generációnyi idő – és a monetáris politika negyedéves ciklusokban gondolkodik, nem évtizedekben.

Így állunk: rövid távú eszközökkel, hosszú távú problémák előtt, egy háborúval a horizonton, amelynek kimenetele bizonytalan. A jegybankárok tartják a kamatot. A Hormuzi-szoros körül tartják a lélegzetüket. Mi pedig nézzük, hogyan nyomja le a globális monetáris rendet egy olyan esemény, amelyre egyetlen modell sem volt felkészülve – mert a modellek nem tudnak háborút számolni.

Pedig a háború mindig is kalkulált. Csak mi felejtettük el.